A középkoraz európai történelem hármas történelmi korfelosztásában a középső korszakot jelenti: az ókor után következő, az újkor kezdetéig tartó időszakot. Alsó határa a nyugatrómai birodalom bukása 5-6. század, felső határa az első nagy polgári forradalom győzelme a 17. század közepén.

Korai középkor 5-10. század

Önellátó földesúri birtokok, szórványos árucserével. Naturális gazdálkodás, fejlődés a termelés minden ágában. Az államok laza képződmények, az uralkodóknak általában csak névleges a hatalmuk.

Érett középkor 11-15. század

Az ipar és kereskedelem fellendülése következtében kialakulnak a városok. A tudomány és művészet is nagy lendülettel halad előre, új találmányok születnek. Fejlődő mezőgazdaság. Növekszik a központi hatalom, a király szerepe.

Késő középkor 15-17. század

A 15. század végétől az európai gazdasági fejlődés és a nagy földrajzi felfedezések következtében a feudalizmus új szakasza kezdődik, a végső: a feudalizmus hanyatlásának, a kapitalizmus kialakulásának korszaka.

Feudalizmus

A feudalizmus az a középkori társadalmi rendszer, amelyben a társadalmi kapcsolatokat alapvetően a földtulajdon és a jobbágy–földesúr viszony határozza meg. A társadalom csoportjai között nincs jogegyenlőség, és fontos szerepe van a kiváltságoknak. Ebben a korban a legjellemzőbb településformák a falvak voltak, de már kialakulóban voltak a városok is. Általában a karavánutak és kereskedelmi utak mentén jöttek létre.

Népesség

A X. században befejeződtek a nagy népmozgások Európa területén, és megszűntek a járványok is, amelyek a Róma bukását követő időszakban megtizedelték a lakosságot. Az egyház kötelezővé tette a keresztény házasságot, s ezzel együtt szorgalmazta a gyerekvállalást. Az uradalmak szerveződését a vidéki népesség gyors gyarapodása kísérte. A IX. században pl. az egykori Karoling Birodalom területén egy négyzetkilométeren általában 10 ember élt. Három évszázaddal később ugyanezen területen 30-40 lakost találhatunk. Európa népessége, amely a X. században 38 millió volt, a XIV. század elejére 75 millióra emelkedett.

A földbirtok

A hatalom alapja a földbirtok; az új előkelők kezdetben a római nagybirtokosokból és germán törzsfőkből kerültek ki. Az újdonsült királyok kénytelenek voltak a frissen megszerzett birtokok jelentős részét híveik között szétosztani. A fegyveres szolgálathoz kötött földet hűbérbirtoknak, feudumnak (a hűbérúr és a hűbéres szerződést kötnek, a földért cserébe katonai szolgálattal tartozik a hűbéres; a föld örökölhető), a földtulajdonost hűbéresnek nevezték. A földadomány másik fajtája a beneficium (kötöttségek nélkül, egy embernek szól, annak, aki kapja; nem örökölhető). Az adományként kapott nagy földterületekből azok urai szintén kénytelenek voltak szolgálat fejében földeket adni. Így alakult ki a hűbéri lánc. A föld, amely a tulajdonos kezében maradt az allódium, majorság. (hűbérúr=senior; hűbéres=vazullus)

Az uradalom

A korai és az érett középkor határán nyugaton önálló nagybirtokok sokasága volt jellemző. Ezeket uradalmaknak nevezzük. Gazdasági: önellátó funkciójuk mellett igazgatási, bíráskodási és védelmi szerepük is volt.

Az uradalom nagy kiterjedésű, bár nem feltétlenül összefüggő földterület, amely falvak tucatjait ölelte fel, a hozzájuk tartozó földekkel, erdőkkel, legelőkkel együtt. Központja az udvarház. Itt tartózkodott a földesúr vagy megbízottja a fegyveres kísérettel és a szolganépekkel. A X. századtól az uradalom központja egyre inkább a fából vagy kőből épült vár lett. Az uradalom önellátásra rendezkedett be. (naturális gazdálkodás) Az uradalomhoz tartozó parasztok megtermelték a szükséges mezőgazdasági termékeket, és előállították – házi ipari szinten - a kézműves termékeket is. Az uradalom nem egyszerűen egy nagybirtok volt, elsősorban hatalmi szervezet, amely igazgatási és bíráskodási szereppel is bírt. A földesurak igyekeztek immunitást (királyi jogok alóli mentességet) szerezni birtokaikra. Ha ez sikerült, akkor a földesúr földjén királyi tisztviselő nem szedhetett adót, továbbá a földesúr eredendően királyi jogokat gyakorolhatott: bíráskodhatott, piacot tarthatott, vámot szedhetett, bányát nyithatott.

Az uradalom három részre osztható. A jobbágyok parcellái két részből álltak, a külső telekből (szántó) és a belső telekből (házhely, kert). Ezeket kötelezettségek (termény-, később:pénz- és munkajáradékok) fejében maguknak művelték a parasztok. Munkájukat saját állataikkal és szerszámaikkal végezték. A földesúr saját kezelésű birtokát, az ún. majorságot vagy allódiumot a parasztok robotban (ingyenmunka) művelték és az itt megtermeltek teljes egészében a földesurat illették. Közös használatú területek voltak az erdők, mezők-kaszálók, folyók, tavak. A paraszt kötelezettségekkel tartozott földesurának. Ilyenek voltak a különféle adók. Terményadó értelmében a parasztnak be kellett szolgáltatnia a földesurának az általa megtermelt mennyiség bizonyos hányadát. Kötelezettség volt még a pénzadó (később) és különböző ajándékok a földesúr életének nagyobb eseményeikor. Speciális adófajta a holt kéz és az első éjszaka joga. A holt kéz értelmében a jobbágy vagyonának legértékesebb darabja földesurát illette. Az első éjszaka jelentése, hogy a paraszt házasságkötésekor a nászéjszaka joga a paraszt urára szállt. Ez általában pénzzel megváltható volt. A földesurat bizonyos előjogok illették a birtokán, az ún. banalitások, földesúri monopóliumok: kocsmatartás, mészárszék tartása, sör- és pálinkafőzés, malomtartás. A földesúr bíráskodhatott a jobbágyai felett (úriszék).

Az uradalom területén lévő templomokat, kolostorokat a földesúr alapította és támogatta, ugyanakkor ellenőrizte is (pl. papok kinevezését) – ez volt a magánegyház rendszere. Később a földesúri fennhatóság szelídebb formája, a kegyuraság terjedt el.

Várak

Az uradalmakon belül a védelmet szolgálták. Meredek hegycsúcsokon, folyók kanyarulatában félelmetes középkori várak emelkednek. A favárak helyét masszív kőépületek foglalták el. Tornyok, bástyák erősítik a vastag falakat, melyeket sokszor sánc és vizesárok, vagy több falgyűrű is véd. A vár az ostromlók ellen menedékül szolgált. Háború esetén a környék népe is védelmet talált a falakon belül. A várfalon belül épültek a kényelmes lakópaloták, és kiegészítő épületek, csűrök, istállók.

A mezőgazdaság terjeszkedése

Az európai gazdaság a X. században még az erdő erőforrásaira támaszkodott (rideg disznótartás, makkoltatás, vadászat, gyűjtögetés). A gabonatermesztés háttérbe szorult. A természet ősi állapotában volt: ember által átalakított táj és faluhálózat még alig létezett. A népesség viszonylagos növekedése, a fokozódó élelmiszerigény rákényszerítette az embereket arra, hogy a termelést az erdős vidékre is kiterjesszék. Új, többet termelő mezőgazdasági kultúra kialakításán munkálkodtak, amelynek során részben az erdőket is kiirtották. Ekkor indult meg az új zónák: például az északi erdők és az atlanti mocsarak meghódítása.

Jobbágyság

A jobbágyság létrejötte a korábbi rabszolgák, a colonusok (szabadok, akik földet bérelnek; cserébe ingyenmunkával, terményadóval és esetenként pénzbeli juttatásokkal tartoznak) és a szabad parasztok összeolvadásának eredménye. A jobbágy csak használója a földjének, a teleknek. Földje nagyságának arányában szolgáltatásokkal tartozott a föld tulajdonosának (robot, termény, pénz).

A vidék, a mezőgazdasági termelés átalakulása nagy parasztvándorlásokkal járt. A ritkán lakott területekre érkezett parasztok, a vendégek (hospesek) uruktól kedvezményeket kaptak. A vándorlás fő iránya nyugat-keleti volt, s az Elbától keletre költözött parasztok kezdetben szerényebb szolgáltatásokkal tartoztak uruknak, mint  nyugat-európai társaik. A földművelő parasztok  jelentős területeket hagytak meg legelőnek, ahol háztáji állataikat (szarvasmarha, birka, sertés, kecske) juttatták táplálékhoz. A gabonatermesztés kétkezi munkái (vetés, aratás, cséplés) mellett a szántásnál már a ló vagy az ökör, a gabonaőrlésnél pedig a vízimalmok segítették a munkát. (Angliában 1086-ban 5624 vízimalmot számláltak.) A szőlőtermesztésnek és a borkészítésnek ekkor még egyetlen munkafázisa sem volt gépesítve.  A középkorban különösen kedvelt édes borokat Itáliában és Franciaországban  állították elő. A jó ivóvíz hiánya miatt a bor és a sör a lakosság fontos itala.

A jobbágyságon belül két csoport volt megkülönböztethető: „szabad” jobbágy, aki személyében szabad, terményekkel és pénzzel tartozott az úrnak, általában keveset kellett robotolnia. Bármikor elhagyhatta a falut, a szolgáltatások nem a személyét, hanem a birtokot terhelték. A „szolgák” nemcsak telkük, hanem személyük után is szolgáltatásokkal tartoztak, a termény- és pénzadó mellett sok robottal. Uruk engedélye nélkül nem hagyhatták el a birtokot. Az egyházi tizedet minden jobbágy köteles volt megadni a terményből.

Az átlagos parasztcsalád a szülőkből és három-négy gyerekből állt. A korai halálozás miatt ritkaságnak számított a családokban a nagyszülő. A parasztasszonyok elsősorban fonással, szövéssel foglalkoztak, s a termékeket gyakran értékesítették a helyi piacokon. A gyermeklányok a házimunkákat látták el. A fiúk segédkeztek az állatok legeltetésénél, valamint a paraszti és a kézműves munka fortélyait próbálták elsajátítani. A hétköznapi élet egyhangúságát csak az egyházi és a családi ünnepek – keresztelők, lakodalmak, temetések – szakították meg. A legtöbb falusit szörnyű szegénység nyomasztotta, sokat éheztek, szenvedtek a hidegtől, a nehéz munkától. Ezernyi betegség kínozta őket, sok volt a nyomorék, a koldus.

Technikai fejlődés

A kora középkorban a mezőgazdaságban a legelőváltó illetve a kétnyomásos gazdálkodás volt jellemző. A X-XI. században néhány fejlettebb régióban (francia, német terület) áttértek a háromnyomásos gazdálkodásra (ugar, tavaszi-, őszi gabona). A háromnyomásos gazdálkodás nagy előnye volt, hogy megnövelte a talaj termőképességét: ugyanakkora földterületről egyharmaddal több élelmiszernövényt lehetett betakarítani. Új növényeket is vetettek a köles mellett, ezek pl. a búza, árpa, zab, rozs. Idővel a mezőgazdasági eszközök korszerűsödtek. Ilyenek a csoroszlyás, kormányrúddal ellátott nehézeke, amely nemcsak mélyebben szántott, de át is forgatta a földet. Új fogatolási módszer volt a szügyhám, - a 14. századtól pedig már mozgó hámfát használtak, és elterjedt a patkó használata, mindkettővel az állatok munkabíró képességet növelték. A földeket már trágyázták, ami javította a talajok minőségét. Megjelentek továbbá a vízi- és szélenergiával hajtott kerekek, melyeket nemcsak a gabonaőrlő malmokban, hanem vasolvasztókban, kemencék fújtatóiban, érctörő malmok zúzógépeiben vagy favágó gépekben is használtak. A malom a földesúr tulajdona volt, az őrlésért alaposan meg kellett fizetni. Fejlődött a kőszén és ércbányászat, és emelkedett a középkori fémművesség és ezzel együtt a termelőeszközök minőségének színvonala.

Mindezen fejlesztések következtében megjelent a terményfelesleg, ezzel a munkamegosztás. Lassan kialakulhatott az egyszerű árutermelés, az árucsere, majd a kereskedelem. A kereskedelmi központok vezettek a városiasodáshoz és a pénzgazdálkodáshoz.

A szerzetesek a termelésben

A földművelés fejlesztéséért sokat tettek a szerzetesek is. A kolostorokban vallási okokból kerülték a húsevést. Ezért a hatalmas kolostori gazdaságokban az állattenyésztés alig kapott szerepet: a figyelem a földművelés, a növénytermesztés fejlesztésére irányult. A földművelés a jobbágyok és a szerzetesek munkája révén lépett túl az ókori hagyományokon.

Magyarország

A magyar nemesség sarkalatos törvénye, földjének és létének őrzője a középkor folyamán végig az „ősiség” rendje volt még akkor is, amikor az idő már eljárt fölötte (egészen 1848-ig). Lényege, hogy ősei földjét nemesember létére senki el nem kótyavetyélhette, és csak egyenes ági utódra – vagy a királyra – hagyhatta. A birtok mindenkori urának a király szavára fegyvereseket kellett állítania, a nagyobb uraknak egész lovas bandériumokat, a maguk zászlaja alatt.

A nemesség, bár földjével nem rendelkezhetett kedve szerint, azért sokféle szabadság jutott neki. A jobbágyságnak viszont csak egy: urat cserélhettek. A jobbágynak joga volt egyik nemesúr birtokáról a másikéra költözni, s ott fizetni évről évre a tizedet, a kilencedet és a királyi adót, plusz a rendkívüli adókat és egyéb járandóságokat. Ez a szabadság azért ért sokat akkoriban, mert sok volt a föld és kevés a jobbágy. Egy úr sem akarta elveszteni dolgozó parasztjait.

16. század

A királyi Magyarország területén ekkortájt 1,5-2 millió ember élt. Ebből városlakó kb. 100 ezer, a többi, akár nemes, akár paraszt, csak a mezőgazdaságra volt utalva. Éppen ezért döntő fontosságú volt a birtokolt föld nagysága. A nagybirtoknak gazdasági, katonai ereje volt, és ezzel politikai súlya. A birtok megoszlására jellemző, hogy tízegynéhány nagybirtokos famíliának dolgozott a magyarországi jobbágyok közel fele. Ezeknek a családoknak sokszor 5-6 uradalma volt, mindhez – átlagban – 20-30 jobbágyfalu és mezőváros tartozott. A várakkal megerősített uradalmak valóságos „vártartományok” voltak. A nagybirtokos, aki az év nagy részét váraiban töltötte gyakran több száz főnyi hadsereget tartott. Birtokain – az úriszékek segítségével – maga bíráskodott, az egyházi tizedet bérelte, az állami adót is inkább maga szedette, hogy ne kelljen megyei adószedőt engedni a birtokára. A nagybirtok „állam az államban”. Hatalma alól nem vonhatta ki magát a köznemesség. A familiáris kapcsolat újra divatba jött. Familiaritás: a hűbériség lazább magyarországi változata, a kisnemesek főúri szolgálatba álltak, katonáskodással vagy birtokigazgatással foglalkoztak, vagy urukat helyettesítették a királyi tanácsban. A nagybirtokos szolgálatába szegődött nemest szervitornak nevezték. A várban - mely a főúri hatalom szimbóluma - éltek: a szervitorok, a katonák, a nagybirtokos a családjával, és az udvaruk. Háborúban erődítmények, békében a politika és kultúra központjai voltak.

A jobbágyok sokat szenvedtek a meg-megújuló hadak járásától. Az ellenség kifosztotta, a hazai csapatok fölélték a jobbágyság tartalékait. A békeidők nagy terhe a korábbiaknál sokkal nagyobb mennyiségű robot volt. Ezt a földbirtok belső szerkezetében bekövetkezett változtatás okozta. A feudális birtokjog szerint minden földbirtok a földesúr tulajdona volt. A birtokot kétféleképp hasznosíthatta: vagy telkekre osztotta és a jobbágyoknak adta, vagy saját kezelésbe vette, majorságot kialakítva. Egészen a 16. századig a nemesi birtok szinte kizárólag jobbágytelkekből állt, s a földesúr jövedelme a paraszti adóból került ki. A majorsági rész sehol nem volt számottevő. A 16. századra azonban jó piaca lett a gabonának, bornak, vágómarhának, ami arra ösztönözte a főurakat, hogy majorságaikat kiterjesszék. A megnövelt majorságot robottal műveltették, amit saját igaerővel és eszközökkel kellett a jobbágynak teljesítenie. A törvények 52 napban (ez is magas volt) határozták meg a robot mennyiségét, a főurak gyakran megnövelték ezt a mértéket. A terhek növekedése a jobbágyság ellenállását váltották ki.

A gabonatermelés a hazai uradalmakon

A táblákban az őszi, tavaszi és ugar követte egymást, a vasalt faeke csak néhány ujjnyi mélységben szántotta meg a földet, amely trágyát alig látott. A termés 3-4-szeresnél ritkán termett többet, amit sarlóval arattak, egész télen át csűrben csépeltek, és gazosan, szemetesen tárolták földalatti vermekben.

Röghöz kötés

Az 1514 évi országgyűlés röghöz kötötte a jobbágyságot. A gyakorlatban a vármegyék határozták meg a jobbágyköltözés szabadságát, ami a köznemesség érdekét érvényesítve a költözési jog megvonásához vezetett.

Úriszék

Az úriszék a földesúri bíráskodás legfontosabb intézménye volt. A közigazgatás és igazságszolgáltatás területén a nagybirtok lényeges állami feladatokat vett át. Az úriszék elé tartozott a jobbágy minden peres ügye, amit a falusi bíró előtt nem sikerült elintézni.

Európa keleti részére, így Magyarországra is jellemző, hogy a 15. század végétől újra megerősödött a feudalizmus.

vissza az elejére